Üdvözöljük nyugdíjpénztárunk oldalán!

A VIT Nyugdíjpénztár vezetése a megsokszorozódott tagi megkeresések, aggódó telefonok alapján úgy érzékeli, hogy nem elegendő csak személyesen vagy telefonon beszélni arról a tagjaival, érdeklődőkkel, hanem ezúton is választ kell adjon a tagok kérdéseire

Mi történik a pénzügyi piacokon, mi ez a káosz?
Sajnos akár tudomásul vesszük, akár nem a világban jelenleg olyan méretű pénzügyi-gazdasági válság tombol, amilyet 70-80 éve nem tapasztalt a világ, és jelenleg senki sem tudja megjósolni ennek a végkimenetelét. A befektetések valamilyen módon mindig is tükrözik, tükrözték a gazdaság általános állapotát, és egy befektetőnek - bár nem jó hír - de tudomásul kell vennie, hogy itt nemcsak nyerni, hanem veszíteni is lehet időszakosan. Bár azonnal hozzá kell tennünk, hogy hosszútávon tekintve a jó befektetési politika összességében nagyobb hozamot produkál majd, mint az egyszerű, de kockázatmentes banki termékek.

A pénztártagok jelenleg pénzt nem vesztettek, mert nem pénzük van a pénztárban – hiszen a pénzen részvényeket, kötvényeket vett a pénztár, ami végső soron vállalkozások, cégek bizonyos tulajdoni hányadát vagy az állam meghitelezését jelentik. Azzal, hogy az árfolyamok átmenetileg visszaesnek, ugyan annyi tulajdona marad a tagoknak, mint előtte. (Egy kicsit blőd, de talán életszerű példával megvilágítva: ha valakinek van egy lakása, és az ingatlanárak átmenetileg visszaesnek, akkor attól a lakásában nem tűnik el váratlanul a fürdőszoba és a szobák sem mennek össze. Ugyanaz marad, csak ha eladná, akkor átmenetileg kevesebbet kapna érte, mint korábban. De az emberek ilyenkor okosak, és nem adják el az ingatlanukat. Akkor miért adnák el befektetéseiket, vagy miért számolnák fel nyugdíjcélú megtakarításaikat?)

Ha pénztári befektetéseim vannak, el fogom bukni a pénzemet? Milyen a pénztár befektetési stratégiája
A VIT Nyugdíjpénztár és vagyonkezelői aktív, referenciaindexhez kötött befektetési stratégiát folytatnak, alapvetően a pénztár szabályzatai és a jogszabályok is ezt írják elő számára. Azaz a cél a referenciaindex teljesítményének meghaladása. A fentiek tükrében elvárható-e akár a vagyonkezelőtől, akár a pénztártól, hogy pl. –9 százalékos referenciahozam esetén pozitív hozamot érjen el? Természetesen nem. A referenciától nem lehet bármilyen mértékben eltérni. Az eltérés mértéke közvetve maximált. Az egyes referenciaindexekhez portfóliócsoportok tartoznak (pl. állampapírok: CMAX index, hazai részvények: BUX index) A portfóliócsoportok közötti megoszlás a pénztár szabályzataiban, a vagyonkezelői szerződésben rögzítettek, ez alapján pl. a kiegyensúlyozott portfólióban a hazai részvények aránya két meghatározott szélsőérték között mozoghat. Ez adja meg, hogy a referenciahozamokhoz képest milyen eltérés várható reálisan a portfólióktól.

Tegyük fel, hogy ez a mozgástér a referenciaindex +/- 2 százalékos értéke. Azaz ha a referenciaindex –9 százalék, akkor optimális esetben, ha a pénztár, vagy vagyonkezelő kiváló, a lehetséges legjobb teljesítményt nyújtja, a pénztár hozama –7 százalék lesz. Ennél jobb teljesítményt a pénztár által követett – a jogszabályok betűjét és szellemét hűen követő - befektetési politikával lehetetlen elérni. Azaz ha a referenciaindex –1 százaléknál rosszabb teljesítményt nyújt, akkor valószínűtlen, ha pedig a –2 százalékot is alulmúlja, akkor lehetetlen, hogy a pénztári hozam pozitív legyen. Ez nem a vagyonkezelők hibája, nem a pénztár hibája, hanem egy egyszerű tény, aminek az az oka, hogy a pénztár – a jogszabályi előírásoknak megfelelve – referenciaindexhez kötött befektetési politikát folytat. Ugyanakkor gondoljunk bele, hogy mit jelent mindez a másik oldalról nézve: ha a vagyonkezelés pocsék teljesítményt nyújtana, az előbbiekben feltételezett –9 százalékos referenciahozam esetén a pénztári hozam –11 százalék lenne. Ahhoz, hogy meglegyen a lehetősége annak, hogy –9 százalékos referenciahozam mellett is pozitív lehessen a pénztári hozam, +/- 9 százaléknál nagyobb elmozdulást kellene engedélyezni (illetve vállalni). Ekkor (+/-9 százalékos engedélyezett elmozdulás esetén) is csak akkor lenne 0 a pénztári hozam, ha a vagyonkezelés szélsőségesen kiváló teljesítményt nyújtana. Viszont ez azzal a veszéllyel járna együtt, hogy – ha szélsőségesen rosszul teljesítene - -9 százalék helyett –18 százalék lenne a pénztári hozam. Ez a kockázat az, amit nem vállalhatunk fel. Ezért nem fordulhat elő, és ezért nem is lehet elvárni, hogy –9 százalékos referenciahozam esetén pozitív legyen a pénztári hozam, vagy akár csak –6%.

Persze a „vérzivataros” időkben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a „napsütéses” oldalról. Pozitív hozamok esetében szintén működnek a fenti kockázati összefüggések. Azaz a mostani szabályozási környezetben +7 százalékos referenciahozam esetén a feltételezett hozam nagy valószínűséggel 6-8 százalék között lesz, de szinte biztosan 5-9 százalék között. Ha a vagyonkezeléssel a mostaninál nagyobb, +/-9 százalékos kockázatot vállalnánk fel, akár 16 százalékos hozamot is el lehetne érni ebben az esetben. De nem lenne kizárható az sem, hogy –2% lenne a hozam!

A fentebb vázolt példák szerint, mivel a referenciaindex alkalmazása hosszú ideig kötelező volt a pénztáraknak, ma gyakorlatilag minden pénztár indexkövető befektetési stratégiát folytat. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a pontos adatok ismerete nélkül is teljes biztonsággal kijelenthető, hogy valamennyi hazai nyugdíjpénztár hozama negatív volt a tavalyi évben, hanem azt is, hogy aki nyugdíjpénztári tag, az az általa választott portfólió referenciaindexének mozgása alól nem vonhatja ki magát. A tavalyi évhez hasonló piaci helyzetben a legkörültekintőbb, legzseniálisabb, csak jó befektetési döntéseket hozó pénztár hozama is negatív lesz, egyszerűen azért, mert referenciaindex-követő stratégiát alkalmaz. És tudomásul kell venni, hogy ez ellen sem a tag, sem a pénztárak, sem a vagyonkezelők nem tehetnek semmit, mert ez hozzátartozik a piac normális működéséhez, ahogyan az is, hogy ha a referenciaindex teljesítménye kiugróan jó, akkor ugyanez elvárható a pénztári hozamoktól is.

Negatív hozam az állampapírpiacon
Gyakran elhangzó igazság az állampapírokkal kapcsolatban, hogy egy adott állam devizájában eszközölt befektetések között az adott állam által kibocsátott, garantált állampapírok tekinthetők a legbiztonságosabbnak. A hazai állampapírok szinte kivétel nélkül fix kamatozásúak, azaz az általuk fizetett kamat független a piaci eseményektől. Ha megveszek egy ilyen államkötvényt, biztos lehetek abban, hogy előre meghatározott mértékű (természetesen pozitív) évi kamatot fogok kapni, és abban, is, hogy a lejáratkor az esedékes kamat mellett az állampapír névértékét is kifizetik majd nekem. A VIT Nyugdíjpénztár klasszikus portfóliójában 100 százalékban fix kamatozású eszközök vannak, melyeknek jelentős része állampapír. Ezek után hogyan lehetséges az, hogy veszteség keletkezett ebben a portfólióban? Ki rakta el a pénzt? Mégiscsak negatív kamatozású állampapírokat vettek a vagyonkezelők? Most akkor egyszercsak elfogy a pénzünk? A kérdések mögötti felháborodás természetesen megérthető, de az állampapírpiaccal kapcsolatos ismeretek hiányáról tanúskodik, hiszen az előbbi kérdések mögötti feltételezések minden alapot nélkülöznek. A fix kamatozású állampapírokra – így a Pénztár portfólióiban szereplő összes állampapírra – igaz, hogy (pozitív) kamatuk a kibocsátáskor meghatározásra kerül, és az a lejáratig már nem is változik. A Pénztár állampapírokkal kapcsolatos bevételei azonban nem csak kamatokból adódnak.

Tegyük fel, hogy van egy állampapír, amelynek névértéke 100 forint, a hátralévő futamideje 1 év, és a lejáratkor 7 forint kamatot fizet. Ha ezt az állampapírt 100 forintért veszem meg, akkor a lejáratkori bevételem 107 forint lesz, azaz 7 százalék lesz a hozamom. De ha meg tudom venni ugyanezt a papírt már 98 forintért, akkor a lejáratkori, változatlan 107 forintos bevétel alapján már 9,18 százalék (107/98-1) hozamhoz jutottam. Míg ha ugyanezért a papírért 102 forintot fizetnék, akkor a hozamom mindössze 4,9 százalék (107/102-1) lenne. A hozam (azaz a tényleges bevétel) egyrészt valóban a fizetett (fix, előre meghatározott, pozitív) kamatból áll, de ugyanúgy része a (pozitív, vagy negatív, a piaci viszonyok függvényében változó) papíron elérhető árfolyamnyereség, vagy az elszenvedett árfolyamveszteség. Mivel a kamat fix, változatlan, a piaci hozamok változása egyedül úgy tud érvényesülni, hogy ha a piaci hozamok emelkednek, akkor az állampapír árfolyama csökken (olcsóbbá válik, nagyobb árfolyamnyereség érhető el a vásárláskori ár és a lejárati ár különbözete folytán), míg a piaci hozamszint csökkenése ugyanezen logika mentén árfolyam-emelkedéshez vezet. Az előző példánál maradva, ha ma megveszem a fenti értékpapírt, 7 százalékos hozamon (100 forintért), majd a hozamok 9 százalékra emelkednek, az értékpapírom piaci ára 98,17 százalékra (107/1,09) csökken. És itt következik a kulcsmomentum: mit teszek ebben a helyzetben? Megtartom a papírt a lejáratáig? Vagy eladom, realizálom a veszteséget, és másfajta értékpapírt veszek belőle? Természetesen ha megtartom az értékpapírt a lejáratáig, akkor nem kell, hogy érdekeljen a hozamok alakulása, hiszen ha esik, ha fúj, a lejáratkor megkapom a 107 forintomat, és realizálom a 7 százalékos hozamot. Ha viszont eladom az értékpapírt, realizálom a veszteséget. Ekkor az a kérdés, hogy mit teszek a pénzzel. Ha a hozamok további emelkedésére számítok, akkor rövidebb futamidejű értékpapírba érdemes fektetni, hiszen arra számítok, hogy annak lejáratakor még a mostaninál is magasabb hozamon tudok majd venni hosszabb állampapírt. Ha a hozamok szinten maradására, vagy csökkenésére számítok, akkor viszont hosszabb futamidejű állampapírt érdemes vennem, mert ekkor hosszabb időre bebiztosítom magamnak a magasabb hozamszintet.

A nyugdíjpénztáraknak furcsa megoldást kell követniük. 2009-től naponta, korábban negyedévente be kellett értékelniük a portfólióikat, és a vásárláskori ár és a piaci ár különbözetét érvényesíteniük kell az egyéni számlákon. Azaz gyakorlatilag úgy kell tenniük, mintha eladták volna az összes értékpapírjukat, majd ugyanezen értékpapírokat, már a piaci áron újra megvették volna. Ebből adódik, hogy a piaci árváltozás eredménye látszik a klasszikus portfólión is, azaz a hozamemelkedések miatt negatív eredményt kellett a számlákra terhelni.

Hová lesz ez a pénz? Ki teszi el? A válasz meglepő lehet: a pénztártagok. Cikkünk egyik mondata: „Ha megveszek egy ilyen államkötvényt, biztos lehetek abban, hogy előre meghatározott mértékű (természetesen pozitív) évi kamatot fogok kapni, és abban, is, hogy a lejáratkor az esedékes kamat mellett az állampapír névértékét is kifizetik majd nekem.” Csupán annyi történik tehát, hogy a jelenkori veszteség megteremti a jövőbeli magasabb hozamok lehetőségét. A mostani hozamot, amit most nem kaptam meg, illetve a veszteséget, amit most levontak a számlámról, egy későbbi időpontban meg fogom kapni. Ha a pénztári portfólió egyetlen állampapírból állna, könnyedén meg lehetne mondani, hogy a mostani veszteség valamikor a még hátralévő futamidő alatt jelentkezik majd nyereségként. Mivel a portfólióban 35-40 féle értékpapír szerepel, melyeknek a futamideje különböző, csak azt mondhatjuk, hogy ezeknek az értékpapíroknak az átlagos hátralévő futamideje alatt várható a nyereség megjelenése. Bizonyítékként szolgálhat erre a 2003-as év, és az azt követő évek hozama. 2003-ban az egész évet tekintve minimális volt a klasszikus jellegű portfóliók hozama, azt ezt követő 3 évben pedig kiemelkedően magas, azaz a 2003-ban elveszített hozam 2004-ben, illetve 2005-ben befolyt. A jelenlegi helyzetben is ugyanez várható, azaz a mostani veszteség a következő években pozitív többlethozamként fog jelentkezni az ilyen portfóliókban. A többi portfólióban szereplő állampapírokra természetesen szintén igaz az előbbi okfejtés.

A részvényrészt tekintve pedig tulajdonképpen semmi különös nem történt, a részvények árfolyama a piac mindenkori értékítéletét tükrözi. A hosszabb részvénypiaci fellendülések idején a befektetők hajlamosak azt gondolni, hogy a részvényárfolyamok folyamatosan emelkednek. Ez természetesen nincsen így. A részvénypiac velejárója a magasabb kockázat. A hosszabb távon magasabb nyereség elérésének ára, hogy időnként negatív hozamokkal kell szembesülnünk. Ez természetesen nem örömteli senki számára, különösen nem a pénztárnak és a pénztártagoknak, ugyanakkor meg kell érteni, hogy ez normális velejárója a részvénypiacok működésének. Ahogyan a részvénypiacok emelkedése sem a pénztár érdeme, a részvények áresése sem amiatt következik be, mert a pénztár, vagy a pénztári vagyonkezelők rosszul végeznék a dolgukat. A nagyobb tőzsdei ármozgások többnyire egy-két nap alatt lezajlanak. Természetesen lehetséges, hogy valaki eltalálja ezeket a pillanatokat, de ez nem szaktudás, hanem szerencse kérdése. A sztárbrókerek szerencséje is elfogy egyszer, és akkor kiderül, hogy ők sem látnak a jövőbe. Ha létezne olyan ember, aki a rövid távú tőzsdei folyamatokat nagy biztonsággal tudná előre jelezni, akkor az biztosan nem nyugdíjpénztárak vagyonkezelésével foglalkozna. A hosszabb távú folyamatokat persze már inkább lehet előrejelezni, és azt is meg lehet mondani, hogy egy részvény ára a valós értékéhez képest olcsó, vagy drága. De a piaci helyzet sokszor felrúgja a szabályokat. Az árfolyamok mozgása gyakran semmilyen ésszerűséget nem követ. A piac értékítélete a cégek valós értékén túl olyan gyorsan változó, előrejelezhetetlen eseményeket is figyelembe vesz, mint a politikai helyzet, a piaci likviditás alakulása, az egyes részpiacok növekedési kilátásai, a gazdasági mutatók alakulása, a nyersanyagárak mozgása, stb. Az OTP árfolyama akkor is csökkenhet, ha az USA-ban jelzáloghitelezési botrány pattan ki, és a Citibank veszít néhány tízmilliárd dollárt, pusztán azért, mert az OTP is bank. És ez a tőzsdei befektetések kockázata.